Az
Economist Intelligence Unit közgazdászainak
adatai szerint Magyarországnak harmincnégy évre
van szüksége az EU-tizenötök
fejlettségének eléréséhez
a nagyobb növekedési ráta
megtartása mellett is. A semmitmondó puszta
számok mögött valóságos
kérdések húzódnak.
Az elérendő célpont nem
világos, tartalma nem definiált:
az Európai Unió történetének
válságos szakaszát élve
maga is jövőjét és céljait
keresi. A GDP és az egy főre számított
fejlettségi átlag elfedi a teljesítményt
uraló tulajdon szerkezetét, eltakarja
a létrejött nyereségből,
a megtermelt jövedelemből való részesedés
végletesen szélsőségessé vált
különbségeit. És meghatározó:
a rendszerváltás másfél évtizede
után a mai Magyarország milyen
gazdasági és szociális helyzetből,
az ország, a nemzet milyen anyagi és
lelkiállapotából kezdheti építeni
a napi politikai küzdelmek lezárultával,
2006 nyarától felzárkózási
pályáját.
A 22-es csapdája
Lehet, hogy meglepő, de a jelenértékelés
kérdésében már-már
konszenzus alakult ki a különböző közgazdászok
között. Az infláció kivételével
nem tudunk olyan gazdasági mutatót
találni, ami kedvező lenne – fogalmazta
meg korábban Surányi György. Bokros
Lajos szerint a gazdaságban nincs benne az
a növekedés, amit az adócsökkentés
tervezői várnak. Csaba László professzor
költségvetéshez kapcsolódó képe:
a kiadási populizmust még a bevételi
populizmus is kiegészíti.
A maastrichti kritériumoktól való eltávolodásunkat
látva Szájer József a 22-es
csapdáját említi. A konvergenciakritériumoktól
való végletes eltávolodásunk
tény. A magyar államháztartási
hiány az EU 25-ök átlagának
kétszerese, a devizában fennálló államadósság
több mint huszonöt százalékkal
magasabb a múlt év elejinél,
az ikerdeficit nyomása erősödő.
A csapda: a gazdaság (benne az államháztartás,
az elosztás) szerkezetének kikerülhetetlen átalakítási
folyamata a következő években
nehezen viselné el a kritériumokba
való beszorítottságot, viszont
az euróövezeti tagságról
való lekésésünk a további
térvesztés veszélyét
jelenthetné a közép-európai
régióban.
Kitörés a kettészakadt gazdaságból
A biztonságos jövő kialakítását
talán minden korábbinál bizonytalanabb
külső és belső feltételek
mellett kell megkezdeni. Az egyik oldalon a gazdasági és
pénzügyi erők hatalma soha nem látott
gyorsasággal terjeszkedik, a másik
oldalon az el- és leszakadás végletes
szakadéka mélyül. A világ
spekulatív tőkemozgása eléri
az évi 400 ezer milliárd dollárt,
ami a többé-kevésbé még
kézzelfogható, ám önmagában
is az anyagi termeléstől elszakadó GDP
nagyságának tízszerese. Magyarországon
a BUX 2005. július 20-án történetében
először átlépte a húszezer
forintos lélektani határt, értéke
1995 végén csupán 1530 pont
volt. A pesti tőzsdeindex alig több mint
egy év alatt megduplázta értékét,
a börze napi forgalma nem ritkán a 20-30
milliárdot is meghaladja, de a féktelen
elszakadó szárnyalás a kötöttség
nélküli külföldi tőke
kimozdulásának lehetőségét
is magában hordozza.
A magyarországi bankok adózás
utáni nyeresége 2004-ben majd’ 60
százalékos növekedéssel
275 milliárd forintot ért el. A termelés és
a pénzvilág (nem párhuzamos)
pályájának ténye mellett
a gazdasági terek megosztása is alapvető.
Boros Imre írja, hogy a rendszerváltáskori
nagy magyar vegyipari, gyógyszeripari, gépgyártó cégeink,
de akár pénzintézeteink némelyike
egy átlátható privatizáció mellett
ma a tőzsdén (a gazdaságban) meghatározó forgalmat
lebonyolító magyar vállalatok,
intézmények lehetnének.
Lóránt Károly megállapítása:
a jelentősnek mondható, évi négy
százalék feletti gazdasági növekedésünk
mögött fele részben az országban
megtelepedett multinacionális cégek
exporttevékenysége áll, és
egy ugyancsak meghatározó rész
a nagy áruházláncokhoz köthető.
Az egyensúlyhiány, az államadósság
nem abból adódik, hogy „az állam
túl sokat költene egészségügyre
vagy oktatásra, hanem abból, hogy a
hazai vállalati szféra összeomlása
miatt elégtelen a költségvetés
jövedelme”.
Ám a gondok oka messze nem maga a külföldi
(túl)súlyos jelenlét, hanem
az, hogy a kettészakadt hazai gazdaság
magyar tulajdonú része erőtlen,
stagnál, a kiugró vállalati
teljesítmények szinte egyediek. Székely
Péter, a sikeres Transelektro-csoport elnöke
szerint el kell érnünk, hogy a magyar
vállalkozók ne csak fehér négerként,
hanem lehetőleg fővállalkozóként
is szerepeljenek.
A növekedés elfelejtett kérdése:
kinek az erősödése?
A belső tulajdonviszonyok helyzete, a külföldi és
a magyar szerepek felosztása és mindkettőnek
a (hatalmi) szerkezete elsősorban nem érzelmi
kérdés. Eldönti, hogy a túlmisztifikált és
tartalmában is sok bizonytalanságot
hordozó GDP bármilyen növekedése
kinek az erősödését, versenyképessége
növelését, végső soron
a felzárkózását jelenti.
Mellár Tamás a fejlett Nyugat utolérésének
elemzésekor nem véletlenül emeli
ki, hogy az elmúlt évek tapasztalatai
alapján a GDP növekményének
70-80 százalékát a külföldi
tőke hozta létre.
Úgy vélem, mindebből az is következik,
hogy a külföldi működő tőke,
a külföldi többségű vállalatok és
pénzpiaci intézmények ma már
a magyarországi gazdaság jelenének és
jövőjének minden kormányzat
számára kikerülhetetlen, meghatározó részei. Ám
mindaddig, amíg nem jön létre
a magyar gazdaságba és létbe
való tényleges, szerves beépülésük,
a profitérdekek miatt bármikor a magyarországinál
kedvezőbb versenyterepet választhatnak.
Ez a helyzet, a magyar vállalatok, kis- és
középvállalkozások gyengeségével,
vagy éppen az államadósság,
az egyensúlyhiány tényével
párosulva nemcsak folyamatos, erős alkupozíciót
jelent számukra, hanem bizonytalansági
tényezőt is a magyar gazdaságnak,
a mindennapok emberének.
Mellár Tamás elemzése alapján
az éves négy százalék
körüli teljes GDP-növekmény
mellett a hazai tulajdontöbbségű termelés
csak 1,3 százalékkal bővült.
Mivel „a külföldi tulajdonosi többségű vállalkozásoknál
a tőke-munka arány sokkal magasabb, mint
hazai társaiknál” már
kikövetkeztethető: a vállalkozói
nyereségek nagyobb arányban nőnek,
mint a munkajövedelmek. A (minimál)bérek
markáns növelésével az
előző kormány éppen azt vállalta,
hogy a megszégyenítően alacsony
hazai bérszínvonalra épített
magyarországi globális, tőkebefogadó versenyképesség
egyoldalú hangsúlyozásával
szemben az ország gazdasági bővülése
növekvő részét visszaadja
a megtermelésében részt vettek
számára. Márpedig saját
nemzeti felzárkózásunk egyik
igazi alapeleme ez. De ebből a célból
vezethető le a magyar kis- és középvállalatok
(és általában a magyar vállalatok)
támogatásának, a foglalkoztatás
növelésének, a regionális
különbségek csökkentésének
a Széchenyi-tervben korábban megfogalmazott
célja és gyakorlata is.
Hasonulás vagy harmonizáció
Az utolérés, a felzárkózás
rövidebb távú vagy akár
harmincnégy évre szóló vonalai
nyilvánvalóan könnyebben felrajzolhatók,
ha van olyan már bejárt pálya,
amely követhető, amelynek értékei,
céljai elfogadhatók, eredményei
a nemzet vagyonának növelésébe
bevonhatók. Azaz, ha a külső terekkel
való harmonizálást, de nem a
hasonulást, a beolvadást, vagy éppen
a határok nélküli feloldódást
készítik elő. Úgy tűnik,
a XXI. század elején ilyen pálya önmagától és önmagában
nincs.
Az Európai Unió és az USA egy évtizeden
belüli utolérését célul
tűző lisszaboni álma meghiúsult.
Sikeres azért sem lehetett, mert maga az Egyesült Államok
is keresi helyét és biztonságát
a globálissá lett világban és
e bizonytalanság belső viszonyaira is
kihat, vagy abból is származik. Az
Egyesült Államokban tevékenykedő volt
magyar akadémiai elnök, Berend T. Iván
meglátása szerint „… a
leggazdagabb laissez faire-országban, az Egyesült Államokban
is mintegy 40-50 millió ember egészségbiztosítás és
megfelelő oktatási feltételek
nélkül, öregségében
nyugdíj nélkül messze lemarad
a prosperáló többség mögött.
(…) A banktevékenység és
az egész piaci gazdaság negatív
társadalmi következményeit (…)
nem az »uzsorás« bankok megfékezésével,
hanem csakis a szabályozott piac állami újraelosztó politikájával,
a jóléti állam gyakorlatával
lehet eredményesen ellensúlyozni”.
Ám egy további okból sem lehetett
egyértelműen sikeres a lisszaboni út.
Az EU a versenyt úgy akarta felvenni, hogy
eltérő történelmi hagyományokkal,
még elégtelen kohézióval,
egymást erősítő, de különböző nemzeti
kultúrákkal, gazdaságokkal,
hasonló, de nem azonos értékekkel
egyszerűen másolni akarta az Egyesült Államok
(saját számára sok mindenben
sikeres) irányítási, intézményi,
társadalomszervezési rendszerét.
Az európai alkotmányszerződés
francia és holland leszavazása éppúgy
példa a nemzeti szerepek újraerősödésére,
az Európa előtt álló jövő összetettségére,
mint a szociális piaci modell, a versenyképesség és
az állami szerepvállalás mértékének
vitái és politikai következményei
Németországban, az új lengyel
elnök, Kaczynski a nemzeti érdekérvényesítés
szerepét hangsúlyozó kijelentései,
vagy a további bővítésekről,
a költségvetésről folytatott
viták.
A törlesztenivaló nem csak az államadósság
Ebben az uniós tagként már külsőnek
nem nevezhető környezetben, a kereteket,
de egyben hozzáadott forrásokat is
jelentő közegben kell megfogalmazni a globális
világhoz, a fejlett Európához
való felzárkózásunk tartalmát,
saját céljainkat. Mindezt úgy,
hogy „az állam a legrosszabb tulajdonos” általánosító eszményéből
levezetett, történelmileg túlhajtott
privatizáció a végletekig leszűkítette
a nemzeti gazdaságpolitika mozgásterét.
A magasabb növekedési pálya által
létrehozott hozamnövekedés előtt
túlerőltetett adócsökkentések,
a rossz belső tartalmakkal létrehozott
PPP-konstrukciók hosszú távon
vonnak el forrásokat.
A hatékony állam karcsú, de
egészséges, a piaci teret szélesítő, ám
erős. Megfelelő anyagi eszközökkel és értékrendbeli
tartalmakkal is rendelkezik a belső kohézió megteremtéséhez,
a felzárkózást jelentő gazdasági,
kulturális nemzeti stratégia megvalósításához.
A nemzeti stratégia megvalósításának
feltétele az egyensúly mellett megvalósuló növekedés. Ám
célja és sikerének alapja,
hogy e növekedésből fokozatosan
erősödő részt kapjon a növekedés
valódi forrását adó (mostani,
vagy a munkából már nyugdíjba
vonult) munkavállaló, a hazai vállalat és
vállalkozó, a tudós, az oktató és
az oktatott, a felemelkedéséért
maga is tenni akaró eddigi leszakadó egyén,
család, önkormányzat, régió.
Azaz törlesztenivaló van, és ez
nemcsak az államadósság, hanem
az állam a társadalom felé évtizedek
alatt felhalmozott adóssága is.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár |
