|
Semmilyen meghatározó magyar politikai erő nem kérdőjelezheti meg
a globális és az európai harmonizáción túlmutató belső, kívülről
sokszor elő nem írt, vagy éppen háttérbe szorított nemzeti-stratégiai
célokat.
Válaszolni értelmes kérdésekre érdemes. Az értelem
nemcsak tartalom-, hanem időfüggő is.
Az "Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság
az Európai Unió tagjává váljon?" értelmes kérdés lehetett volna
a rendszerváltáskor, 1990-ben. Vagy (a majdani EGK-ra vonatkozóan)
az 1956-os magyar forradalom tizenkét napja valamelyikén.
Az '56-os magyar forradalom és szabadságharc véráldozatai
a világ jól megtervezett - a második világháború során a nagyhatalmak
által hosszú időre megállapított - rendjén legfeljebb csak valamilyen
elvont etikai értelemben változtattak. Történelmünkben újra kivívtuk
a "hősi, az Európát, a fejlett világot védő nemzet" jelzőt,
természetesen máig sem kitörölve ezzel az adott hatalmi erőterektől
"tartósítottan" őrzött - és bármely kívánatos időben felidézett
- "áruló, az utolsó csatlós ország" sokaknak jól csengő
és hasznosítható megbélyegzést. Az erős nemzeti öntudat, értékrend
kiépülése semmilyen nemzetközi erőtérnek soha nem érdeke. Mert nem
csak mi tudjuk: a gyengék feloldódnak a globális világban, vagy
az integráció terébe lépve, az erős nemzetek többletforrást meríthetve
abból még erősebb nemzetté válhatnak.
A rendszerváltáskor a kérdés feltételéről nemcsak
mi, hanem a négy évtizeden át csodált "Nyugat" is gondosan
megfeledkezett. A felépített és megtervezett (a világba épített?)
európai rendbe még messze nem volt beleillesztve Magyarország és
a "Rest of Europe" befogadása. Mindeközben a "globális
világ" erőtere sokkal pragmatikusabban, százezer oldalas joganyag
évtizedes áttekintése és átvétele nélkül, a felesleges kérdésfeltevéseket
is mellőzve önállóan cselekedett, és segítve-sietve belépett világunkba.
A két világrendszert elválasztó falak látványosan leomlottak, és
a megtervezett világtörténelem (csendesen) bebizonyította, hogy
az eltérő erősségű gazdasági és politikai terek közötti falak lebontása
(függetlenül a fizikai falbontóktól) sajátságos, egyirányú mozgást,
behatolást alakít ki. A rendszerváltással Magyarország belső gazdasági,
hatalmi tere egy csapásra nyitottá, szabaddá, átjárhatóvá és mindennek
következtében történelmileg rendkívül rövid idő alatt nemzetközivé
vált. E folyamatban nem csak az első rendszerváltó kormány ma túlzottnak
tűnő liberalizációs gazdaságpolitikája játszott szerepet; a folyamatok
tudatos, meggondolt és feltérképezett előkészítése már jóval előbb,
a nyolcvanas évek második felében megkezdődött.
Mára tény: Magyarország az Egyesült Államok vezette
globális világban él, és a globális világ Magyarországban él. De
az "országvilágok" színtere mellett része vagyunk egy
sokáig észre sem vett, évtizedek alatt gondosan felépített országok
feletti, nemzetekhez nem kötött új globális erőközpontnak is. E
vállalatvilágokat szemlélve az Exxon, a General Motors, a Daimler-Chrysler
"GDP"-je egyenként akkora vagy nagyobb, mint Pakisztáné,
Nigériáé, Magyarországé, Csehországé vagy Romániáé.
A globális világ belső terünkben is jelen van,
a magyarországi ipari és energetikai vállalatokban, a pénzügyi szektorban,
a kereskedelemben, a stratégiai pontokon, az érdek- és értékkörök
központjában. Mindez akár (egy adott tér számára) versenyelőny is
lehet a globális világban. A döntő kérdés: hajlandó-e illeszkedni
hozzánk, és azonosulni velünk, a befogadó országgal, nemzeti érdekeinkkel
és értékeinkkel e hazánkba bejött, befogadott, megtelepedett külső
(és részben már belsőként megjelenő) erőtér, vagy saját erejét fokozva,
saját gazdasági és értékrendjét kívánja egyedüliként "ránk
ruházni". Mert ha hajlandó belső fejlődésünk kereteibe integrálódni,
ahhoz érdemben hozzájárulni, akkor a közös pontok megtalálhatók.
A nemzetköziség, a globalizmus természetesen lényegéből
fakadóan nem csak Magyarország erőterében létezik. Ami azonban alapvető
különbség a "történelmi" nyugati demokráciák és Magyarország
között: a rendszerváltással Magyarország anélkül lépett a nemzeti
létet és fejlődést kizáró kommunista egyeduralomból, a KGST és a
Varsói Szerződés kötelékeiből egy új, akkor úgy tetszett, teljesen
szabad világba, hogy akár egy történelmi percre is saját maga lehetett
volna. Magyarország - minden nyugati nemzettel szemben - saját független
nemzeti értékrendjét, gazdaságát, polgárságát nem teremthette meg,
mert belső tere (evvel együtt érték- és érdekrendje) egy csapásra
nemzetközivé vált.
A 2003. április 12-én - a meghosszabbított, este
kilenc óráig tartó népszavazási menetben - feltett európai kérdésnek
pártpolitikai, legitimációs mellékzöngéken kívül már nem volt értelme.
A rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitika (és az azt irányító
külső és belső erőtér) a globális világ térnyerését - rendkívül
sok és változatos indítékból - folyamatosan bátorította. A másik
erőtérhez, az EU-hoz való csatlakozást egy nem múló, általam EU-fóriának
elnevezett, felfokozott várakozási állapotban nem a nemzeti fejlődés
eszközének, hanem tartalmát alig vizsgáló célnak tekintette egészen
a századfordulóig. A belső nemzeti fejlődés kérdése (benne a hazai
nagy-, közép- és kisvállalatok fejlődésével, a polgárosodással,
a szociális gondoskodással, az idősek és a fiatalok, az aktívak
és a munkán kívül rekedtek körével, az oktatással, a tudomány szerepével
stb.) elsikkadt.
Mi az eldöntendő vagy eldönthető kérdés 2003-ban
a történelmileg már bejárt, eldöntött gazdasági és azon messze túli
reálfolyamatokban?
A kérdés egy népszavazás papírlapjára túlságosan
hosszú, de egy nemzet döntéseit nem mindig néhány mondatos, gondosan
megkonstruált népszavazási kérdéseknek kell eldönteniük. Az "Európa
a jövőnk, Magyarország a hazánk" EU-vitairat fő mondandóiról
töprengve, vitatkozva és e gondolatokat megfogalmazva magam az Európai
Tükör folyóiratban 2001 végén publikált tanulmányom néhány fontosnak
tartott tartalmi része mellett hosszú címét is szerettem volna a
kiadványra "ráerőltetni". Ez így hangzik: A magyar nemzeti
(gazdasági) fejlődés az EU-csatlakozás és a globalizált világ kereteiben.
Úgy érzem, hogy jövőnk, itthoni és világbéli helyünk
megtalálása végett e három tagadhatatlanul létező, egymásnak sokban
ellentmondó, de kikerülhetetlen erőtér viszonyát kell meghatároznunk,
melyben számunkra alapvető és első a rendszerváltás forgatagában,
a globális igazodásban, az EU-harmonizáció bűvöletében elfelejtett
vagy "elhalasztott" nemzeti fejlődés és lét.
Ma már ezt a hármas összefüggést senki sem vitatja.
Semmilyen meghatározó magyar politikai erő nem kérdőjelezheti meg
a globális és az európai harmonizáción túlmutató belső, kívülről
sokszor elő nem írt, vagy éppen háttérbe szorított nemzeti-stratégiai
célokat. De alapvető kérdés: a szavak, a média, a tömegpropaganda
világában egyezik-e a naponta megfogalmazott honi és külföldi frazeológiával
a valódi tartalom és a ténylegesen vállalt cél? A másik: belátható
időn belül túl tudunk-e lépni a napi politikai manőverek és egyezkedések
megtévesztően megnyugtató keretén, és el tudjuk-e érni a tartós
összefogást, a nemzeti kohéziót, amelynek épp az a lényege, hogy
"beleférnek", sőt részei az érdekkonfliktusok, pártküzdelmek,
hatalomváltások. A nemzeti kohézió éppen ezek megléte mellett tud
túlemelkedni a kisebb vagy nagyobb, de mégis felszínes, időleges
kiegyezéseken és megegyezéseken, feszültségeken, szembenállásokon.
Mert - ne feledjük - a globális világ könyörtelen, de erőtől duzzadó
kereteiben (és ugyanúgy az Európai Unióban) a gyenge, széthúzó nemzetek
feloldódnak, míg a nemzeti kohéziójukban, összetartásukban erősek
többletforrásokat és új esélyt nyerhetnek.
Ennek a nemzeti kohéziónak, összetartásnak és összetartozásnak
az eléréséhez 83,76 százalékos "igen" talán nem is kell,
de a 45,62 százalékos részvételi arány elkeserítően és kilátástalanul
kevés lenne.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár,
a Miniszterelnöki Hivatal volt integrációs főcsoportfőnöke
vissza
Nyomtatható
változat |
